Vén Lajos

Kalocsán, a Dunától nem messze töltötted a gyermekkorod. Volt valami kapcsolatod a kajakozással?

Nagyon kevés. Tornásztam és persze fociztam, mint minden gyerek, és nyaranta olykor elővettük édesapám túrakajakját, de a versenyzés annak idején szóba se került. A középiskolai tanulmányaim után Pécsen szereztem biológia-testnevelő tanári diplomát, majd innen jelentkeztem a Testnevelési Egyetemre. Miután voltak olyan tantárgyak, ami alól én a tanári diplomám miatt már felmentést kaptam, több szabadidőm volt, mint az évfolyam többi hallgatójának. Ekkor keresett meg a legendás szövetségi kapitány Granek István, hogy kondícionáló edzésekkel segítsem a kajak-kenu válogatott munkáját. Tulajdonképpen ekkor ismertem meg a sportágat, így miután megszereztem a középfokú majd a szakedzői diplomát és Pálfi Antal szakfelügyelő már úgy csábított Győrbe, hogy kezdjek el kajakosokat nevelni.

Hogyan kezdtél a munkához?

Hát nem volt egyszerű, sokáig nem is találtuk a megfelelő helyet. Miután a Zrínyi Ilona Leánygimnáziumba (ma a Prohászka Ottokár Gimnázium – a szerk.) kerültem testnevelő tanárként, így főállású munkát nem kellett keresnem. 1964 tavaszán aztán az osztályaimból kialakítottam egy csoportot, az elsők között csatlakozott Kasztel Júlia, pillanatok alatt bekerült az ifi válogatottba, vagy Nagy Éva, aki később bajnoki címet is szerzett. De amikor elkezdtünk edzeni, hajónk se volt és se vizet nem láttunk. Egy köpetnyi tornateremben kondícionáló edzéseket tartottam és fizikálisan készítettem fel őket arra, hogy ha majd lesz helyünk, azonnal mehessünk a vízre. Egyszer aztán megjelent két ember az evezősöktől – Korsza Tibor bácsi és Tóth Lajos, a Vasas ETO evezős szakosztályának gazdasági felelőse – és ide irányítottak az öntödei Csónakházba, hogy nézzek körül itt. 

Ahol egy tekepálya működött.

Persze, hát nem volt itt semmi, se stég, kísérő motorosról nem is álmodhattam. Így aztán mindig bennem volta félelem, hogy a partról vezénylem az edzéseket. Még belegondolni is rossz, ha lett volna egy baleset, nemcsak én végeztem volna a börtönben, de valószínű a sportágat is elfelejthettük volna. De szerencsére nem volt gond, kaptunk két pici szobát is a tekéző fölött az emeleten, az egyik lett a lányok, a másik a fiúk öltözője, és lelkesen edzettünk hétről hétre. Az Öntöde vezetés ugyanis befogadott minket.

Mondják, hogy másféle edzések voltak itt, mint a legtöbb szakosztálynál. Miért?

Azért, mert átvettem Granektél, hogy nemcsak kajakozunk, hanem kellenek a kiegészítő sportágak is. De ezt klubszinten még nagyon kevesen alkalmazták. Márciustól az ősz végéig sem csak a vízen voltunk, télen meg eleve nem tudtunk tanmedencébe vonulni, mert Győrben nem volt. Tudtam, hogy fontos a torna, mert aki ügyes, az a hajóban is jobban megmarad. Tudtam, hogy kell a futás és az úszás, mert szükség van az állóképességre. És azt is tudtam, hogy az erőt a kondi edzésekkel lehet megszerezni. Emiatt pedig elég változatos lett az éves program. Amit fontosnak tartottam még, hogy ne keltsük szedett-vedett társaság benyomását. Márpedig a kajak-kenu akkoriban a szegények sportja volt. Tulajdonképpen én voltam az első, aki többnyire sikeresen kiharcolta, hogy legyen egy olyan egyenszerelése a csapatnak, amiben megjelenik. 

Győrön kívül is kaptál segítséget?

Igen, mind a szövetség és a budapesti klubok is sokat segített. Pl. ide jött edzőtáborozni a korosztályos válogatott, így testközelből láthatták azt, hogy hová lehet eljutni néhány év alatt. Én rengeteg jó tanácsot kaptam a szakemberektől – Vajda Vilmostól és Péhl Józseftől, akik később mindketten a felnőtt válogatott szövetségi kapitányai voltak. A gyerekeknek pedig pillanatok alatt megszerettek a vízen, függetlenül attól, hogy a hajóink messze voltak az ideálistól. Szerencsére sikerült a fővárosból kérnünk használható hajókat, és itt mi is törtük a fejünket, miből lehet esetleg építeni. 

Akik itt voltam ma is mondják: ugyanolyan családias a hangulat, mint annak idején. Hamar kialakult ez?

Tulajdonképpen igen. Valószínű kezdetben azért, mert itt soha nem volt olyan, hogy már vége van a napnak, és olyan se, hogy túl korán van, még ne gyertek ide. Aki itt volt hajnalban háromnegyed hatkor, már jó helyen volt, mehetett edzeni. Aki meg este kilenckor még nem ment haza jó helyen volt. Ha véget ért az edzés, sokan itt maradtak. Szerintem jobban érezték magukat, mintha hazamentek volna. Itt fiúk láb teniszeztek, ahogy teszik ezt ma is. És mindig volt valami esemény is, ami ide kötötte őket. Az Igazvölgyi békát sütött nekik a Szúnyog-szigeten, télen mentünk sítáborba, olyan futóedzéseket tartottunk ott, hogy ma is felidézik, ha találkozunk. És egy idő után olyan baráti társaságok alakultak ki, amiből később házasságok is lettek. Sztanity Zoli feleségül vette Kursics Zsuzsi ifjúsági válogatott kajakost. Kadler Guszti itt ismerte meg Mariannt, de Kocsis Robi is innen nősült Hanekám Évike is a versenyzőnk volt. És aztán ahol született kisgyerek, az is itt nőtt fel a parton. Olyanok voltunk, mint egy nagy család.

A feleséged ezt hogyan tolerálta?

Nélküle nem ment volna, az biztos. Amikor még udvaroltam neki, akkor volt, hogy ő is jött velünk egy hosszabb túrára. Persze volt feladata is, a motorcsónak, amit használtunk, elég gyakran leállt. A feleségem ült a motor farában, és a gyertyákat, amiket időnként cserélgettem drótkefével pucolgatta.  

Kaptál tehát motorcsónakot, de aztán egy újabb feladatot is, az egy szakosztályból ugyanis kettő lett. Ennek mi volt az oka?

Építettek egy Csónakházat ide a régi korcsolyapályánál. Mindjárt megláttam benne a lehetőséget. Bejutottam az akkori megyei sporthivatal vezetőjéhez Bisztri Jánoshoz, akit sikerült rábeszélnem arra, hogy kajak-kenuban is induljon el a sportiskolai képzés. Itt alakítottuk ki hozzá a bázisunkat. Akkor már Igazvölgyi Lajos is velünk volt, ő is vezetett edzéseket, és abban maradtunk, hogy megosztottuk az erőinket – s bár két külön szakosztály volt, mi ezt egynek kezeltük. Így jutottunk el oda, hogy aztán a Vagongyár bekebelezte az Öntödét, ami egyben azt is jelentette, hogy a sportkörből is ETO lett, 1968-ban. De ekkor már egészen szépen jöttek az eredményeink, így azt is sikerült elérni, hogy amikor már felnőtt versenyzőink lettek, akkor őket is itt tudjuk tartani.

Az ETO labdarúgó csapata akkor Európa-hírű volt, aztán a 80-as években jött az igazi aranycsapat, ahol Verebes József, a Mágus valóságos futball forradalmat csinált a városban. A játékosai azt mondják: mindig azt mondta nekik, hogy ők a legjobbak, és ők ezt el is hitték, aztán a pályán be is bizonyították. Azért jutott ez eszembe, mert rólad ugyanazt mondják a versenyzőid: a Lajos mindig megdumált minket, mindig elhitette, hogy mennyire jók vagyunk. De ahogy nézem, te a vezetőket is mindig megdumáltad, hiszen abban az időben volt már több, mint 150 versenyződ, szereztél már motorcsónakod, de nem volt se hajóépítő, se motorszerelő, de még tanmedence se. Ezt hogy sikerült ezt elérni?

Ebben a legendás öttusa edző, Magyar Vilmos volt az egyik nagy segítségem. De sokáig csak álmodoztam, mert itthon akkor csak egyetlen tanmedence volt, az MTK-é. Ne felejtsük el, hogy akkoriban még nem volt lehetőség külföldi, melegövi edzőtáborokra, mint manapság, tehát aki télen nem tudott tanmedencébe készülni, az 4-5 hónapra pihentette a kajakozást. Én már a bercsényiben dolgoztam, amikor egyszer csak az egyik jó barátom, az OTSH osztályvezetője felhívta a figyelmemet arra, hogy a Győri Dózsa 3 millió Ft-ot kapott tornaterem építésre, de azt évek óta nem költötték el. Kérdezte, hogy nem kell-e valamire? Mondom neki, hát hogyne kellene, pont jó lenne nekünk egy tanmedence. Úgy két hónap múlva hívott, hogy minden rendben, csak mondjam meg hová küldjék a pénzt. Mondtam nekik, hogy a Rába ETO-hoz. Persze főtt a fejem, hiszen tudtam, hogy ennyi pénzből nem lehet megcsinálni, szerezni kell még.

Szaló Lajos volt a megyei tanácselnök helyettese. Bejutottam hozzá, eldicsekedtem, hogy szereztem 3 millió Ft-ot tanmedencére, de kellene hozzá még pénz. Kérdezte, hogy mennyi. Mondom olyan 6 millió. Azt mondta várjak és megnézi mit tehet. Pár hét múlva hív, hogy megvan a pénz, amit kértem, hová utalja. Ekkor én már a Bercsényis diákokkal elkezdtem kiásatni az alapot. És hívtam Vilit. A GYÁÉV-esek akkor építették a reptéren a Vagongyárat, ő volt az építésvezető. Mondom neki, hogy mit akarok, pilonok kellenének, érti miről van szó, és persze, segít. Winkler Gábor építész közben végzett a tervekkel, így felhívtam a Hild Iskola igazgatóját, tőle is kértem segítséget, kivezényelte hát az építőipart tanuló diákokat, hogy húzzák fel a falat, nekik is kell a gyakorlat. Aztán megint a Vilit hívtam, hogy ne csak pilonokat szerezzen, hanem olyan kopolit üveget, amit ugyancsak használnak. Szerzett. Végül így kaláka munkával, helyenként innen-onnan összelopkodott anyagokból sikerült befejezni, így ötven éve már, hogy a Bercsényiben télen is lehet jó körülmények között készülni.

Amilyen lelkesen idézted fel a sztorit, mert volna bárki is nemet mondani!

Ahhoz, hogy valami létrejöjjön, mindig kell egy ember, aki megszállottan kezeli a történetet. 

Sok jó versenyződ volt, de elsőként Sztanity Zoltán hozta az eredményeket. Mi volt a  titka, mitől volt ő jobb a többieknél?

Ahol most Véneknél a zsilip épül, ott volt egy hely, amit mi úgy hívtunk, hogy a farkasúsztató. Itt a nagy Duna, ha megfelelő volt a vízállás, egy kis szakaszon beleömlött a Mosoni-Dunába. Mint egy vadvíz úgy jött a folyó. Egy ember tudott csak felevezni, folyásiránnyal szembe, a Sztanity Zoli. Olyan gyors volt, hogy nem tudta lesodorni a víz. Ez azonban kevés lett volna, hogy világbajnok legyen, kellett hozzá egy nagyon jó csapat. Egymást húzták minden edzésen, hogy jobbak és jobbak legyenek. Amikor valaki elkiáltotta magát, hogy drótbajnokság, pillanatok alatt el kellett érniük a végsebességet. Voltak vagy egy tucatnyian, Kadler Guszti, Joós Pista, Pongrácz, Benkó, Érsek és a többiek, mind sokat fejlődtek ennek köszönhetően.

Sztanity Zoltán mellett Povázsán Katalin is ott volt Montreálban az olimpián, utóbbi tartalékként szülés után visszatérve, kisebb csodaként, előbbi pedig a óriási meglepetésre, a favorit Csapót kiszorítva az 500 méteres versenyszámból. Szerinted is ott maradt az aranyérem Kanadában? 

Igen, nyerhetett volna Zoli, de idegileg azt, ami ott volt nem lehetett bírni. Eleve nagyon komoly hiba volt ilyen hosszú időre kimenni. Majdnem egy hónapig kint voltunk Kanadában, és bent laktunk az olimpiai faluban. Reggel felkeltünk, ettünk, aztán buszra ültünk és mentünk ki a pályára edzeni, vissza ebéd, délután újabb edzés, este alvás. Csapó Géza ráadásul minden nap fenyegette a Zolit, hogy lesz majd még egy válogató, hogy úgyse ő fog indulni. Ez akkor is idegesítő, ha közben a szövetségi kapitány próbál nyugtatni, hiszen el kellett viselni. Az is nyomasztó volt, hogy a müncheni események miatt fegyveres őrök vigyáztak minden mozdulatunkat. Két nappal a futam előtt, amikor végre benevezhettem a K1 500 méterre már tiszta ideg volt, így tulajdonképpen az, hogy minimális különbséggel második lett, önmagában is óriási siker. Csapó ezren egyébként ugyanúgy második lett. Bár nekem ilyen előzmények után Zoli ezüstje arany.  

Utólag ezt megbeszéltétek egymással, és levontátok a tanulságokat? Hiszen  ahogy Sztanity Zoltán is mondani szokta: Ha Csapó a saját számára koncentrált volna, nem a feszültésget generálta volna állandóan, akkor lehet két arany lett volna a két ezüst helyett.

Nekem nem hiányzott a Csapóval a beszélgetés. Nem tudtam jó szemmel ránézni, az, hogy még beszéljek is vele, akkor szóba se jött. Engem is megviselt, és a kapitányt is. 

Azt hiszem órákig tudnánk még beszélgetni, de hagyjunk meg pár történetet a versenyzőknek is. Így egy dologra lennék még kíváncsi: hogyan jött a lehetőség, hogy az USA női válogatottjának Te legyél a kapitánya?

Először a magyar szövetség kért fel, még 1976-ban, de nem vállaltam. Akkor ért be itt a csapat, és nem akartam őket itt hagyni, ráadásul nem akartam elmenni a pesti dzsungelbe se. Parti János lett a szövetségi kapitány, de valamiért mindig neheztelt rám. A los-angelesi játékok előtt a férfi kajakban mindent mi nyertünk. Ábrahám, Joós, Gyulai, Fidel, remek csapatunk volt. Kihirdette a válogatott keretet és hiába volt bent 83 őszén sok fférfi kajakosunk és Povázsán Kati, az edzők névsorában nem szerepeltem. Miután ez másnak is feltűnt megkérdezték tőle, hogy hol van a Vén Lajos a felsorolásból? Erre azt mondta: “Nekem nem vezénylő tábornokokra, hanem szolgalelkű őrmesterekre van szükségem”. A csapat aztán sajnos az ismert okok miatt lemaradt az olimpiáról, a Rába ETO szétesett, engem pedig ekkor kértek fel, hogy vegyem át az amerikai női csapatot és belevágtam. Itt ért egyébként egy olyan élmény, amit a mai napig sokszor elmesélek. Egy milliomos plasztikai sebész lánya is bent volt a csapatban, megszállottan edzett, nem tudtam tőle olyat kérni, amit ne csinált volna meg. Túl is teljesített. Meg is kérdeztem tőle egyszer, hogy mi az oka annak, hogy ő, aki olyan luxusban él, hogy mindene megvan, miért gyötri magát velem minden reggel és délután? Elmagyarázta. Igaz, hogy van autója, gyönyörű háza, és bármit meg tud venni, amit akar. Kivéve amit ő akar. Mert ő olimpiai bajnok szeretne lenni.

(Az interjú 2021-ben készült, és Meronka Péter: Erőt, egészséget! – avagy a győri kajakkenu sport története című könyben olvasható. Ismerjétek meg a többi legenda történetét, és vigyétek haza a KÖNYV-et!)